SONOR FORCE 2005 ÉS A DOBOK VILÁGA


A mai modern értelemben vett dobos szerepét többféleképpen is megközelíthetjük. Van aki a virtuozitást látja benne, a szólókat és amolyan sport tevékenységként is tekint rá. A nagyobb részünk számára viszont, amelybe jómagam is tartozom, a dob inkább ritmikai hangszer, amely a zene egészének ad stabil alapot. Meglátásom szerint a jó dobos nem feltétlenül az, aki a legtöbb hangot játssza. Sokkal fontosabb az, hogy a megfelelő pillanatban a megfelelő energiát tudja beletenni a zenébe. Néha egy egyszerű ritmus többet mond minden bonyolult figuránál. Harminc év dobolás után számomra egyre inkább az lett a lényeg: megbízhatóan tartani az alapot és figyelni a zenekarra. Úgy játszani, hogy a dal egésze lüktessen.


Ehhez természetesen egy tisztességes minőségű hangszer az elengedhetetlen. Egy dobfelszerelés nem csak hangot ad, hanem visszajelzést is a játékosnak. Ez a két dolog ha szervesen együtt van, rettentő mértékben segíti a dobost. Nem olyan rég beköltözött az életembe egy nyírfa alapanyagú Sonor Force 2005. Nem egy feltűnő hangszer, nem is a legújabb modell, viszont pontosan azt tudja, amit elvárok tőle: stabil, feszes hangkarakterű, ennek köszönhetően jól ül a punk zenében.

ÜTŐS GONDOLATOK

A dobolás alapesetben nem a magamutogatásról, hanem a zene kiszolgálásáról szól. A színpadon is a háttérben helyezkedik el kevésbé láthatóan, viszont ha hibázik azt mindenki hallja. Ez bizony komoly felelősség. A dobos poszt már csak a hangszer méreteiből adódóan sem a legkönnyebb, főleg amikor cipekedni kell. Meg odafigyelni a sok kiegészítőre, hogy ne hagyjunk el semmit. A mai világban már egy használt hangszer valamely darabját pótolni elég komoly tétel anyagilag is. Szóval vigyázunk rá, mégha játék közben nézve bennünket nem is úgy tűnik…


A dobosokról gyakran él egy furcsa sztereotípia. Sokan úgy képzelik őket, mint örökké pörgő, ideges figurákat, akik hátul ülnek a színpadon és teljes erőből püfölik a hangszereiket. Persze nem teljesen véletlen, hogy ez a kép kialakult. A dob ugyanis fizikai hangszer. Miközben más zenészek elsősorban az ujjaikkal dolgoznak, a dobos az egész testével játszik. Kéz-láb-hát-váll, minden egyszerre dolgozik, ráadásul gyakran nagy energiával. Emellett folyamatos koncentrációban van, tartja a tempót, figyeli a zenekart és reagál az apró változásokra. Ez a fajta figyelem és energia kívülről sokszor feszültségnek vagy idegességnek tűnhet. A dobos nem azért üt erősen mert dühös, hanem azért, mert a zene megkívánja.

A SONOR TÖRTÉNETE ÉS A FORCE SZÉRIA

Kevés dobgyártó mondhatja el magáról, hogy története több mint egy évszázados múltra tekint vissza. A Sonor idővonala egészen 1875-ig nyúlik vissza, amikor Johannes Link Németországban megalapította a műhelyét. A cég eredetileg katonai dobokat és ütőhangszereket készített. Hamar ismertté váltak a precíz német gyártásnak és a masszív felépítésnek köszönhetően. A Sonor doboknak mindig volt egy jellegzetes karaktere: stabil, pontosan megmunkált hangszerek, amelyek nem a látványosságról, hanem a megbízhatóságról szóltak. A márka az évtizedek során számos ikonikus sorozatot készített, köztük az alsó képen is látható Designer Limited. Egyszerűen gyönyörű!


Érdekes módon a Sonor márka mégsem terjedt el annyira világszerte, mint például a japán Tama vagy Pearl termékei. Ennek egyik oka az, hogy a Sonor sokáig inkább európai központú gyártó maradt, és kevésbé tolta a globális marketinget, mint a japán konkurensei. A Tama és a Pearl már a hetvenes–nyolcvanas évektől nagyon erősen jelen volt a világpiacon, rengeteg ismert dobossal és látványos reklámkampányokkal. A Sonor ezzel szemben inkább a hagyományos német gyártási minőségre és a stabil termékeire építette stratégiáját, ami szakmai körökben persze nagy tiszteletet hozott nekik.


A fenti képen is látható Force névre hallgató széria a Sonor cég kínálatában a középkategóriát képviselte, amely megfizethetőbb áron hozta a márkára jellemző minőséget. A 2000-es évek elején megjelent Force 2005 sorozat már a távol-keleti modern gyártással készült, de megőrizte a klasszikus Sonor szemléletet. Masszív hardver, pontos illesztések és megbízható konstrukció. A nyírfa alapanyagú testek feszes, jól artikulált hangot adnak, ami különösen jól működik élő zenében. Talán éppen ezért vált ez a széria sok zenekari dobos kedvelt hangszerévé: nem feltétlenül hivalkodó, viszont stabilan teszi a dolgát minden helyzetben. Átmenetes „burst” színben is elérhető volt, mely szerintem nagyon jól sikeredett. A sors aztán egy green burst verziót sodort az utamba.

MAGA AZ ÚT

Egy dobos életében a hangszer kiválasztása ritkán pusztán technikai kérdés. Egy idő után a dob már nem csak egy eszköz, hanem a gondolkodás része lesz. Meghatározza, hogyan szól a zenekar, mennyire érthető a ritmus és mennyire tud megszólalni az a bizonyos „alap”, amire minden más ráépül. Ez a tanulási-tudatosságfejlődési folyamat nálam hosszú-hosszú időt vett igénybe. A kezdeti időkben örültem, ha volt mit püfölni, akkoriban nem volt ekkora kínálat. Jó volt ami jött szembe. Első dob-szerű felszerelésemet a helyi kultúrháztól vettem 1500 forintért. Ez egy Amati lábdob-pergő-lábcin trió volt, állványokkal kiegészülve. Valami hasonló, mint az alsó képen, de ugye nálam nem voltak tamok. Nem számított, csak püföltem. 🙂 Néha veszélyes kilengései voltak.


Az elkövetkező években aztán több dob megfordult a kezeim között. Különböző márkák, különböző korszakokból, különböző karakterrel. Mindegyiket szerettem és idővel megtanultam behangolni őket, ami sokat dobott a hangzáson. A kezdeti fazékfedő-szerű cintányérokat felváltották márkásabb darabok. A legtöbb ideig egy Sabian AA szettem volt, amit egy katonazenekar dobosától vettem. Oda-vissza 8 órát utaztam érte, kalandos út volt. Egy Paiste Alpha China tányérral egészítettem ki, komoly cucc volt.



Vicces adalék sztori, hogy volt időközben egy Dubán felszerelésem is, amin leragasztgattam a címkéket Sonor feliratura, hogy profibbnak tűnjön a cucc. Aztán évekkel később kopogtatott az ajtómon egy igazi Sonor…

A HANGSZEREM

Mivel egy ideje nem volt hangszerem és létrejött egy ígéretes formáció, gondoltam ideje beruházni egy normális hangszerbe. Soha életemben nem volt új motyóm, most is a használt piacon kezdtem nézegetni. Persze biztos megvan a varázsa a kicsomagolásnak, de én magamat a csöves-dobosok kategóriájába sorolom, akiknek a zenélés élménye az elsődleges. Jópár hetet nézegettem, mivel állványaim és cintányérjaim voltak, csak shell-szettre, vagyis testekre volt csak szükségem. Nem akartam leharcolt dobot, inkább fizettem érte egy kicsit többet.


A másik pozitívum volt, hogy az eladó helyembe hozta a felszerelést. De szó szerint, lakásajtóig. Átadás után leültem a cuccal szemben és csak néztem fülig érő szájjal. Pár órát bíbelődtem a lepucolásával, mert bár nagyon szép állapotú volt, iszonyatosan poros. Ennyi baj legyen. Új bőröket és tokokat kapott őfelsége, mert ez kulcsfontosságú nálam, hogy megfelelő védelme legyen mindennek. A sok simogatás aztán meghozta a gyümölcsét. Eddig csak képeken láttam, most élőben is előjött, mennyire robosztusak a különböző vasak a dobon.


Bár a meglévő bőrök még bírták volna egy darabig, mégis úgy döntöttem ehhez a cucchoz már dukálnak jó minőségűek. A lábdobon mondjuk maradt a gyári Sonor, egyszerűen nem vagyok kiadni 35 ezer forintot egy újért. A tamok és a pergő kaptak új rezó- és ütőbőröket, meghallgatva nyugtáztam, hogy megérte a befektetés. A felszerelés dimenziói klasszikus rock kategóriásak: lábdob 22″, tamok 12″-13″-16″ méretűek, a pergő 14×5.5″. Cintányér állványokból Yamahák vannak, ezek szimpla lábasok és nagyon könnyűek. Az alábbi videóban részletesebben is elmondom.



Lehet, hogy a dobos a színpad hátulján ül, de közben ott van a zene szívében. Ha visszagondolok az elmúlt évtizedekre, egy dolog egészen biztos: a hangszerválasztást soha nem bántam meg. A zene rengeteg élményt adott. Próbatermeket, koncerteket, utazásokat, barátságokat és azt az érzést, amikor egy zenekar egyként lélegzik a színpadon. Ezek azok a pillanatok, amelyeket semmi más nem tud igazán pótolni. A dob számomra mindig egy kicsit több volt, mint hangszer. Egyfajta út lett belőle és olyan helyekre jutottam el, ahová talán soha nem mentem volna el a zene nélkül.