SONOR FORCE 2005 ÉS A DOBOK VILÁGA
A mai modern értelemben vett dobos szerepét többféleképpen is megközelíthetjük. Van aki a virtuozitást látja benne, a szólókat és amolyan sport tevékenységként is tekint rá. A nagyobb részünk számára viszont, amelybe jómagam is tartozom, a dob inkább ritmikai hangszer, amely a zene egészének ad stabil alapot. Meglátásom szerint a jó dobos nem feltétlenül az, aki a legtöbb hangot játssza. Sokkal fontosabb az, hogy a megfelelő pillanatban a megfelelő energiát tudja beletenni a zenébe. Néha egy egyszerű ritmus többet mond minden bonyolult figuránál. Harminc év dobolás után számomra egyre inkább az lett a lényeg: megbízhatóan tartani az alapot és figyelni a zenekarra. Úgy játszani, hogy a dal egésze lüktessen.
Ehhez természetesen egy tisztességes minőségű hangszer az elengedhetetlen. Egy dobfelszerelés nem csak hangot ad, hanem visszajelzést is a játékosnak. Ez a két dolog ha szervesen együtt van, rettentő mértékben segíti a dobost. Nem olyan rég beköltözött az életembe egy nyírfa alapanyagú Sonor Force 2005. Nem egy feltűnő hangszer, nem is a legújabb modell, viszont pontosan azt tudja, amit elvárok tőle: stabil, feszes hangkarakterű, ennek köszönhetően jól ül a punk zenében.
ÜTŐS GONDOLATOK
A dobolás alapesetben nem a magamutogatásról, hanem a zene kiszolgálásáról szól. A színpadon is a háttérben helyezkedik el kevésbé láthatóan, viszont ha hibázik azt mindenki hallja. Ez bizony komoly felelősség. A dobos poszt már csak a hangszer méreteiből adódóan sem a legkönnyebb, főleg amikor cipekedni kell. Meg odafigyelni a sok kiegészítőre, hogy ne hagyjunk el semmit. A mai világban már egy használt hangszer valamely darabját pótolni elég komoly tétel anyagilag is. Szóval vigyázunk rá, mégha játék közben nézve bennünket nem is úgy tűnik…
A dobosokról gyakran él egy furcsa sztereotípia. Sokan úgy képzelik őket, mint örökké pörgő, ideges figurákat, akik hátul ülnek a színpadon és teljes erőből püfölik a hangszereiket. Persze nem teljesen véletlen, hogy ez a kép kialakult. A dob ugyanis fizikai hangszer. Miközben más zenészek elsősorban az ujjaikkal dolgoznak, a dobos az egész testével játszik. Kéz-láb-hát-váll, minden egyszerre dolgozik, ráadásul gyakran nagy energiával. Emellett folyamatos koncentrációban van, tartja a tempót, figyeli a zenekart és reagál az apró változásokra. Ez a fajta figyelem és energia kívülről sokszor feszültségnek vagy idegességnek tűnhet. A dobos nem azért üt erősen mert dühös, hanem azért, mert a zene megkívánja.
Kevés dobgyártó mondhatja el magáról, hogy története több mint egy évszázados múltra tekint vissza. A Sonor idővonala egészen 1875-ig nyúlik vissza, amikor Johannes Link Németországban megalapította a műhelyét. A cég eredetileg katonai dobokat és ütőhangszereket készített. Hamar ismertté váltak a precíz német gyártásnak és a masszív felépítésnek köszönhetően. A Sonor doboknak mindig volt egy jellegzetes karaktere: stabil, pontosan megmunkált hangszerek, amelyek nem a látványosságról, hanem a megbízhatóságról szóltak. A márka az évtizedek során számos ikonikus sorozatot készített, köztük az alsó képen is látható Designer Limited. Egyszerűen gyönyörű!
Érdekes módon a Sonor márka mégsem terjedt el annyira világszerte, mint például a japán Tama vagy Pearl termékei. Ennek egyik oka az, hogy a Sonor sokáig inkább európai központú gyártó maradt, és kevésbé tolta a globális marketinget, mint a japán konkurensei. A Tama és a Pearl már a hetvenes–nyolcvanas évektől nagyon erősen jelen volt a világpiacon, rengeteg ismert dobossal és látványos reklámkampányokkal. A Sonor ezzel szemben inkább a hagyományos német gyártási minőségre és a stabil termékeire építette stratégiáját, ami szakmai körökben persze nagy tiszteletet hozott nekik.
A fenti képen is látható Force névre hallgató széria a Sonor cég kínálatában a középkategóriát képviselte, amely megfizethetőbb áron hozta a márkára jellemző minőséget. A 2000-es évek elején megjelent Force 2005 sorozat már a távol-keleti modern gyártással készült, de megőrizte a klasszikus Sonor szemléletet. Masszív hardver, pontos illesztések és megbízható konstrukció. A nyírfa alapanyagú testek feszes, jól artikulált hangot adnak, ami különösen jól működik élő zenében. Talán éppen ezért vált ez a széria sok zenekari dobos kedvelt hangszerévé: nem feltétlenül hivalkodó, viszont stabilan teszi a dolgát minden helyzetben. Átmenetes „burst” színben is elérhető volt, mely szerintem nagyon jól sikeredett. A sors aztán egy green burst verziót sodort az utamba.
MAGA AZ ÚT
Egy dobos életében a hangszer kiválasztása ritkán pusztán technikai kérdés. Egy idő után a dob már nem csak egy eszköz, hanem a gondolkodás része lesz. Meghatározza, hogyan szól a zenekar, mennyire érthető a ritmus és mennyire tud megszólalni az a bizonyos „alap”, amire minden más ráépül. Ez a tanulási-tudatosságfejlődési folyamat nálam hosszú-hosszú időt vett igénybe. A kezdeti időkben örültem, ha volt mit püfölni, akkoriban nem volt ekkora kínálat. Jó volt ami jött szembe. Első dob-szerű felszerelésemet a helyi kultúrháztól vettem 1500 forintért. Ez egy Amati lábdob-pergő-lábcin trió volt, állványokkal kiegészülve. Valami hasonló, mint az alsó képen, de ugye nálam nem voltak tamok. Nem számított, csak püföltem. 
Néha veszélyes kilengései voltak.
Néha veszélyes kilengései voltak.
Az elkövetkező években aztán több dob megfordult a kezeim között. Különböző márkák, különböző korszakokból, különböző karakterrel. Mindegyiket szerettem és idővel megtanultam behangolni őket, ami sokat dobott a hangzáson. A kezdeti fazékfedő-szerű cintányérokat felváltották márkásabb darabok. A legtöbb ideig egy Sabian AA szettem volt, amit egy katonazenekar dobosától vettem. Oda-vissza 8 órát utaztam érte, kalandos út volt. Egy Paiste Alpha China tányérral egészítettem ki, komoly cucc volt.
Vicces adalék sztori, hogy volt időközben egy Dubán felszerelésem is, amin leragasztgattam a címkéket Sonor feliratura, hogy profibbnak tűnjön a cucc. Aztán évekkel később kopogtatott az ajtómon egy igazi Sonor…
A HANGSZEREM
Mivel egy ideje nem volt hangszerem és létrejött egy ígéretes formáció, gondoltam ideje beruházni egy normális hangszerbe. Soha életemben nem volt új motyóm, most is a használt piacon kezdtem nézegetni. Persze biztos megvan a varázsa a kicsomagolásnak, de én magamat a csöves-dobosok kategóriájába sorolom, akiknek a zenélés élménye az elsődleges. Jópár hetet nézegettem, mivel állványaim és cintányérjaim voltak, csak shell-szettre, vagyis testekre volt csak szükségem. Nem akartam leharcolt dobot, inkább fizettem érte egy kicsit többet.
A másik pozitívum volt, hogy az eladó helyembe hozta a felszerelést. De szó szerint, lakásajtóig. Átadás után leültem a cuccal szemben és csak néztem fülig érő szájjal. Pár órát bíbelődtem a lepucolásával, mert bár nagyon szép állapotú volt, iszonyatosan poros. Ennyi baj legyen. Új bőröket és tokokat kapott őfelsége, mert ez kulcsfontosságú nálam, hogy megfelelő védelme legyen mindennek. A sok simogatás aztán meghozta a gyümölcsét. Eddig csak képeken láttam, most élőben is előjött, mennyire robosztusak a különböző vasak a dobon.
Bár a meglévő bőrök még bírták volna egy darabig, mégis úgy döntöttem ehhez a cucchoz már dukálnak jó minőségűek. A lábdobon mondjuk maradt a gyári Sonor, egyszerűen nem vagyok kiadni 35 ezer forintot egy újért. A tamok és a pergő kaptak új rezó- és ütőbőröket, meghallgatva nyugtáztam, hogy megérte a befektetés. A felszerelés dimenziói klasszikus rock kategóriásak: lábdob 22″, tamok 12″-13″-16″ méretűek, a pergő 14×5.5″. Cintányér állványokból Yamahák vannak, ezek szimpla lábasok és nagyon könnyűek. Az alábbi videóban részletesebben is elmondom.
Lehet, hogy a dobos a színpad hátulján ül, de közben ott van a zene szívében. Ha visszagondolok az elmúlt évtizedekre, egy dolog egészen biztos: a hangszerválasztást soha nem bántam meg. A zene rengeteg élményt adott. Próbatermeket, koncerteket, utazásokat, barátságokat és azt az érzést, amikor egy zenekar egyként lélegzik a színpadon. Ezek azok a pillanatok, amelyeket semmi más nem tud igazán pótolni. A dob számomra mindig egy kicsit több volt, mint hangszer. Egyfajta út lett belőle és olyan helyekre jutottam el, ahová talán soha nem mentem volna el a zene nélkül.